Két nő története, akik az iskolai zaklatás elleni küzdelmet egy ígéretté formálták: egyetlen gyermeknek sem kell egyedül szembenéznie vele.
Nem mindig az iskolaudvaron kitörő verekedéssel kezdődik.
Ennél sokkal csendesebben indul. Egy lány, aki nem jelentkezik többé az órán. Egy fiú, aki megint egyedül ebédel, és azt mondja, „nem éhes”. Egy csoportos csevegés, ahová egy gyermeket sosem vettek be. A pandémia óta ezek mögött az apró hallgatások mögött rejlő számokat egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni. Az Egészségügyi Világszervezet adatai alapján a szorongás és depresszió tekintetében 25%-os globális növekedés tapasztalható csak a pandémia első évében, melyen belül a fiatalok képviselik a legnagyobb arányt – növekvő szorongás, magány és olyan gyerekek, akik már nem érzik magukat biztonságban, ha egyszerűen csak önmaguk lehetnek egy kortársaikkal teli teremben.
A zaklatás (bullying) 2026-ban ritkán hasonlít a filmekben látott változatra. Inkább kirekesztés. Pletykák. Egy poén, ami annak egyáltalán nem vicces, akire céloznak. És a gyermek körül lévő felnőttek – tanárok, szülők, sőt még a szakemberek is – többnyire csak akkor veszik észre, amikor a sérülés már formálni kezdi a gyermek személyiségét.
És ez ugyanúgy igaz, függetlenül attól, hogy az osztályterem Romániában vagy Magyarországon található-e. E közös valóságmentén döntött úgy három szervezet a határ két oldalán, hogy együtt száll szembe: nem azzal az illúzióval, hogy egyetlen projekt eltörölheti a problémát, hanem azzal a meggyőződéssel, hogy minden egyes bevont gyermek, felkészített felnőtt és minden megnyitott ajtó megérte az erőfeszítést.
Aki hisz az „Aha!”- pillanatokban
Sárcsevity Hajdú Bea háromgyermekes édesanya, szociális munkás, szociálpolitikus, és a szegedi Szent Gellért Egyesület képviseletében a nO bULLYING | ROHU00313 projekt szakmai vezetője. Mielőtt bármelyik végzettségét megszerezte volna, úgy gondolta, ápolónő lesz – míg meg nem látta, mennyit szenvednek a betegek a kórházban, és rá nem döbbent, hogy ő másfajta segítséget szeretne nyújtani. Így talált egy másik utat.
Ha megkérdezzük tőle, mi motiválja ma a munkájában, nem költségvetési sorokról vagy teljesítendő mutatókról, hanem kutatásokról és emberekről beszél.
„A COVID-19-pandémia után végzett kutatások egyértelműen azt mutatják, hogy a gyermekek és fiatalok mentális jólléte jelentősen romlott” – mondja. „Szakemberként a felelősségünk nagyobb, mint valaha.”
De nem a statisztikák tartják benne a lelkesedést, hanem a pillanatok. Ő ezeket „aha-pillanatoknak” nevezi: a pillanat, amikor egy tanár vagy egy fiatal hirtelen ráismer valamire a saját viselkedésében, és szinte önkéntelenül elkezdi megkérdőjelezni azt. Lehet ez az a felismerés, hogy a zaklatás nem csak fizikai értelemben történhet, hanem a kirekesztés, a pletykák vagy a gúnyolódás éppolyan romboló hatásúak lehetnek. Vagy egy régóta hordozott előítélet, ami csendben kezd megrepedezni.
„Ezek azok a pillanatok, amikor a valódi változás elkezdődik” – mondja Bea. „Nem azért, mert valakinek megmondják, mit gondoljon, hanem azért, mert elkezdi másként látni önmagát és a világot.”
Bea számára a biztonság sosem csupán az erőszak hiányát jelentette. Sokkal közelebb áll a valahová tartozás érzéséhez, ami egy jog, nem pedig kiváltság.
„Egy biztonságos iskola nem csupán egy konfliktusok nélküli hely” – vallja. „Egy olyan közösség, ahol minden gyermek érzi: számítok, elfogadnak, és idetartozom.” Ugyanilyen határozott abban is, hogy kinek jár ez az érzés: „A mentálhigiénés támogatás soha nem lehet kiváltság. Egy igazságos társadalomban a segítséghez való hozzáférés nem függhet egy család anyagi helyzetétől.”
Igazán láthatóvá válni
Bea mellett Szabó Ágnes – vagy ahogyan mindenki ismeri: Ági – dolgozik, aki mentálhigiénés tanácsadóként 24 éves tapasztalattal kíséri a tizenéveseket azokon az éveken át, amikor eldöntik, kivé válnak majd.
A munkában való részvételre nem egyetlen esemény, hanem maga a korosztály motiválta. „Leginkább az az energia, kreativitás és sokszínűség inspirál, ami a serdülőkkel való munkával jár” – mondja. Nem idealizálja őket – „Tudom, hogy a tizenévesekkel dolgozni nem mindig könnyű” –, de meg van győződve a bennük rejlő lehetőségről, és úgy fogalmaz: ez az a korosztály, amely mellett a legerősebben érzi, hogy a munkájának valódi, tartós hatása van.
Míg Bea a biztonságot a valahová tartozásként határozza meg, Ági úgy fogalmaz: az a képesség, hogy igazán láthatóvá váljunk. „Az iskolai biztonságérzet azt jelenti, hogy valóban meghallgatnak és őszintén figyelnek ránk” – mondja. „Tudni, hogy van egy megbízható felnőtt, aki figyel, jelen van, és következetesen, gondoskodóan reagál, amikor támogatásra van szükség.”
Bea és Ági számára a gyermekek lelki jólléte nem olyan dolog, amivel ráérünk később foglalkozni. Már a kezdetektől odafigyelést igényel.
Amit a partnerség valójában létrehozott
A nO bULLYING | ROHU 00313 projekt három olyan szervezetet fogott össze, amelyek lépésről lépésre szilárd, határokon átnyúló partnerséget építettek ki. A projekt keretében tanácsadó központokat hoztak létre Szegeden és Temesváron egyaránt, mentorokat képeztek ki, és száz tinédzser vett részt határon átnyúló táborokban. Emellett kidolgoztak egy módszertani kézikönyvet is, amely nem csak elméleti ismereteket tartalmaz, hanem a gyakorlatban bevált műhelyfoglalkozások tapasztalatait is az empátiáról, a konfliktuskezelésről, valamint olyan témákról, amelyekkel az iskolák ritkán foglalkoznak, mint például a függőség és a kockázatos viselkedés. Az egyik ilyen, tinédzsereknek tartott foglalkozás alkalmával például az iskolai zaklatás kreatív módszerekkel való megjelenítésére fókuszáltak, melynek során a résztvevőket érzéseik és tapasztalataik művészetek formájában való kifejezésére ösztönözték – ez arra ad lehetőséget, hogy a zaklatásra és az ahhoz társult érzelmi hatásokra különféle módon reagálhatnak.
Bea magát a partnerséget nevezte meg a projekt egyik legfőbb tanulságaként: „Valódi és tartós változás csak akkor lehetséges, ha a szakemberek, az intézmények és a közösségek egyenrangú partnerként dolgoznak együtt.” Ági egyetért ezzel: „A romániai partnereinktől megtanultam az együttműködés valódi értékét, a közösség erejét és a rugalmasság fontosságát.” Más-más szavakkal, de mindketten ugyanazt a munkamódszert írják le: nyitottnak maradni, ha váratlan helyzet adódik, és bízni egymásban, hogy közösen megtalálják a megoldást.
Arra a kérdésre, hogy mit szeretne az iskolák mit tanuljanak ebből a projektből, Bea egyenesen a kézikönyvre mutat – nem mint dokumentumra, hanem mint szemléletmódra. „A megelőzés nem egyetlen előadás vagy kampány” – mondja. „A megelőzés a fiatalok személyes és szociális kompetenciáinak folyamatos fejlesztése.” Ági még tovább viszi a gondolatot: szeretné, ha az önkéntes ifjúsági segítők állandóan jelen lennének az iskolákban, a zaklatásmegelőzést pedig már az előtt megtanítanák a tanárok következő generációjának, mielőtt egyáltalán betennék a lábukat az osztályterembe.
Akikre senki sem számított
A projektet nem a szülők számára tervezték. Ám a workshopok és a nyílt fogadóórák első hónapjaiban valahogy az édesanyák is elkezdtek megjelenni – meghallották, hogy ez egy olyan hely, ahol nyíltan beszélgethetnek anélkül, hogy elítélnék őket.
„Ami a legjobban meglepett”, – mondja Ági –, „az egy új célcsoport, az édesanyák megjelenése volt, valamint a fiatal felnőttek körében az ingyenes egyéni tanácsadás iránti növekvő igény.”
Családi konfliktusok, gyermeknevelési aggodalmak témájával és olyan mentális nehézségekkel érkeztek, amelyeknek kevés közük volt az iskolához, mégis szorosan kapcsolódtak ahhoz, amit a fiatalok otthon és a mindennapi életükben átéltek.
Ami a támogatás lehetőségeként indult, fokozatosan valami olyasmivé vált, amire egyik szervezet sem számított: az édesanyák egy csoportjává, akik találkozni kezdtek, megosztották tapasztalataikat, és támogatták egymást. A csoport még ma is rendszeresen találkozik. Beszélgetéseik témája az anyaságtól és a nők személyes tapasztalatainak megosztásától – bővebben az anyává válás és az azzal járó dilemmáktól – egészen a nőiesség fogalmáig terjed, érintve az „elég jó anya vagyok-e” problémáját és a magukra fordított idő fontosságát. Az utóbbi időben a csoport a kapcsolatok és intimitás témáját is érintette.
„A projekt nem ért véget a támogatás lezárultával” – mondja Bea. „Valami sokkal tartósabbat hozott létre: egy bizalomra, kapcsolódásra és kölcsönös segítségnyújtásra épülő közösséget.”
Egy ajtó, nem pedig csoda
Talán ez volt a projekt legvilágosabb üzenete: a megelőzés nem ér véget az osztályterem ajtajában. A gyermek hazaviszi az iskolát, pontosan úgy, ahogyan a családi élet is „elkíséri” a gyermeket az iskolába. Az egyik oldal támogatása gyakran teret ad a másik oldalnak.
Az a lány, aki nem jelentkezik többé. Az a fiú, aki azt mondja, „nem éhes”. A csoportos csevegés, ahová valakit sosem vettek be. Ebből semmi sem tűnik el pusztán azért, mert létezik egy projekt. Ami megváltozik, az valami kézzelfogható és tartós: most már van egy ajtó, amin ezek a gyerekek és szüleik besétálhatnak, Szegeden (Léleklenyomat Támogató Központ, Gém utca 16/B, 3. emelet 7.) és Temesváron (Bd. Revoluției din 1989, Nr. 8) egyaránt. És van valaki a túloldalon, aki azért van ott, hogy meghallgassa, segítse őket, és emlékeztesse őket arra, hogy számítanak.
A projekt dióhéjban
nO bULLYING | ROHU 00313
Mit ért el a projekt? A projekt jól felszerelt tanácsadó központokat hozott létre a magyarországi Szegeden és a romániai Temesváron, ifjúsági mentorokat és önkénteseket képezett ki, és egy gyakorlatban tesztelt módszertani kézikönyvet és tananyagot dolgozott ki a gyermekek elleni erőszakmegelőzés és bántalmazás területén dolgozó szakemberek számára. Fiatalok vettek részt határon átnyúló tematikus táborokban, tanácsadásokon, a gyermekek jogainak témáját érintő workshopokon, és heti rendszerességgel társas támogatói csoportüléseken, míg a szemléletformáló kampánytevékenységek, beleértve az iskolai tájékoztatókat, információs szóróanyagokat és a folyamatos közösségi média- és blogbejegyzéseket, diákok százait érték el mindkét országban. A projekt útjára indította a Google Play-áruházból és az App Store-ból letölthető SAFE elnevezésű ingyenes bántalmazás-ellenes alkalmazást is, amely 0-24 órában elérhető támogatást, tanácsadást biztosít a veszélyhelyzetben lévő fiatalok számára.
